Avagy, magyarok a Liverpool- Tottenham meccsen

Don Direttore telefonált, hogy lenne egy ilyen lehetőség, Liverpool meccs az Anfielden. Ez mind szép és jó, de hogy jutunk oda? Autóval? Remek! Röpke 24 órát egy seggen kibírni. Na mindegy, ezt is látni kell egyszer! Meg is indultunk, pénteken 13-án. Nem vagyok babonás, de aki ezek után azt mondja, hogy ő hisz az ilyesmikben, akkor meg tudom érteni. Első úticél a bécsi Shopping City Süd. Veszünk egypár apróságot és irány tovább. Mindenki ment, amerre szeretett volna , aztán vissza a Kék Villámba és gyerőnk! Na ja,ha a Villám is úgy gondolja. Nem gondolta. Ott álltunk péntek kora délután Bécsben és majdnem úgy volt,  hogy megspórolunk egy csomó pénzt, mert innen tovább nem megyünk. De pár telefon és Black Úr máris indult utánunk egy váltás kisbusszal, meg egy autómentővel. Röpke 4 órával és egy Üvegtigris 3-mal később be is gördült a csereautó. Ugyanaz a típus, cask eggyel régebbi és jó 100 ezer km-rel több van benne. Ezzel elindulni Liverpoolig, amikor aznap van a hoki VB- elődöntő, tőlünk nem egész 100 km-re…

Don Direttore Würzburgig lenyomja az első szakaszt, aztán jöttem én. Csudajó érzés este éjfélkor átvenni a vezetést, a brigád nagyobb része horkol a sok addig elfogyasztott piától, nem túl együttérzőek. Lenyomok négy órányi vezetést, a 100-as átlag megvan, nincs nagy forgalom, csak már a fejemből is alig látok ki. A vége felé a Szépfiúval beszélgetek, nem túl összefüggően és már szólnak, hogy álljak meg a következő benzinkútnál, “kiszáll, pisál, kávé” és cserélünk. Mondom, már épp ideje lenne, lassan pirkadni kezd, valahol  Hollandiában járunk és nem vagyok túl jól… Rámszólnak többen is, miért nem álltál meg a benzinkútnál? Nem is volt benzinkút! De bizony… Na ennyit erről, gyorsan kiállok az első autóspihenőnél és átadom a volánt a Sittesnek. Most, hogy már jó helyen vagyok akár ihatnánk is valamit… A hűtőtáskában jó hideg sör és a hátizsákból is előkerül a szokásos törköly.  Elhangzik az egyik legkekecebb kérdés: Ilyenkor hogy lehet inni? Hogyhogy hogy? Így. Szabad kézzel, gallér mögé, apuskám! Különben is a székely ember is azt mondja a reggeli pálinkaosztásnál: Igyanak emberek, estére minden balf.sz be tud rúgni… Há’ nem? De! Egy jó nagy korty a palackból, majd rá egy doboz Dr Éher, ez ám az élet! A székely ember megemelné a kalapját, én ember lennék az ő szemében, mert a fáradtság és a pia megteszi együttes hatását, ettől a gyors körtől ájulásszerű álomba szenderülök, igaz, csak kb. fél órára. Lassan megérkezünk Flansziaorzságba. A határt jelző táblánál megállunk egy kicsit pózolni. “ Ki nem ugrál csigaevő, hejj, hejj!” Elérünk a komphoz. Möszijő Rambó útbaigazít minket, Joe elmegy jegyet venni, mi pedig beállunk a sorba, várva, hogy hová irányítanak bennünket. Irányítanak is, a határőr nem érti, hogy mi röhögnivaló van egy sima beszállókártyán?! Semmi, hacsak az nem, hogy a 13-as sorba szól! “Én ide föl nem szállok, ez tutira a tenger fenekén köt ki…” Azért csak elfoglaljuk helyünket a sorban és várjuk Joe-t, aki nem akar jönni. Hívjuk fel. A mobilja 20 centire tőlem, az ülésen csörög, megjöttünk! Don Direttore és a Szépfiú elindul megkeresni.  Pár percre rá a steward elkezd integetni, hogy induljon a sor. Gyors telefon Szépfiúéknak, hogy merre vannak. Messze. Az jó, nekünk fel kell hajtani a kompra, Joe megvan legalább? Nincs, indulnak vissza, nem késhetjük le a kompot. Felmegyünk a kompra és elfoglaljuk a helyünket, bármi meglepő, a bárban. Az első ember, aki szembejön az Joe. A gyalogosjeggyel rendelkezők szállnak fel először. Ebben a pillanatban Don Direttore csörög, hogy keressünk valami embert, aki le tud szólni a flansziának, hogy engedje fel őket a hajóra, mert nem a jegyen szereplő autón, hanem gyalog akarnak felszállni és azt most így hogy?! Don Direttore javasolja, hogy szóljon az angoloknak, hogy a többi tényleg felszállt-e, vagy ilyesmi. Ezt figyeljük: ha a csigazabálónak nem szól az angol, hogy ketten gyalog akarnak felszállni az autos jegy ellenére, akkor ő nem engedi fel őket. De az angol honnan tudná mindezt?! Ott van Zsán- Pierrnél a rádió, dehát minek használja?! Don Direttore kezd egyre erőteljesebb szemelvényeket előadni az angol nyelv durvább népi kiszólásaiból. De, mint tudjuk, káromkodni igazából a magyar tud az egyik legváltozatasabban szerte a galaxisban, pl. hogyan kérdezed meg egy ilyen egyenruhás véglénytől, hogy amikor születtél, anyád miért nem volt szecskavágó…!? A flanszia kezd komolyan megsértődni és egy sittes elég a csapatba, szerencsére érkezik egy angol tiszt és felülteti Szépfiúékat egy buszra és egy percen belül már ők is a hajón vannak. Mi is odaérünk eddigre a rakodótér végére, ahol egy szigorú tekintetű tiszt “biztonsági ellenőrzést” tart. Hány főre szól a jegyük?  6 fő, plusz egy gyalogos. A biztonsági ellenőrzés a következő módon zajlik: a tiszt gyorsan megszámol minket: 1,2,3,4,5,6,7… remek, megvagyunk, jó utat! K.rva bonyolult, Zsán- Pierr, mi!? A nagy ijedtségre gyorsan iszunk egy kört, ki sört, ki jó kis szénsavas almabort, azaz cider-t. A csapat egy kicsit szétszéled, páran maradnak a bárban, én fényképezek. Az idő szép, a tenger nyugodt. Az embernek jobbra az Északi-sark, balra a Déli. A Sittes elmondása szerint neki hajóúton mindig megjön az ihlete, hogy megmintázza  a fradit, így is tesz. Nyugodt másfél óra után kikötünk Dover fehér sziklái alatt. Füves Fiú a soros a vezetésben, elég furcsa látni, hogy itt a másik oldalon közlekednek, menj bele balról- balra egy körforgalomba! Don Direttore elpilled egy picit és ez végzetes hiba, mert az úton őt használja a csapat bio-GPS-nek, így nem hajtunk le ott,ahol kell, hanem nyílegyenesen megyünk London központjába. Füves Fiú mellett a Navigátor foglal helyet, nála az Európa-térkép, dehát minek használni ilyen úri huncutságokat… Jócskán behajtunk Londonba, aki járt már erre, tudhatja, hogy nem egyszerű kikeveredni innen. Azért csak megtaláljuk a helyes utat.  Innen már viszonylag sima útunk van Liverpoolig, csak az ad okot némi bosszúságra, hogy egészen eddig remek, napos, tavaszi idő volt, a céltól vagy’ 50 km-re elkezd szemerkélni az eső, amolyan autentikus angol időjárás módjára és mire a hotelhez érünk, már rendesen esik és ezt nem is hagyja abba egész ottlétünk alatt. Beérünk a szállásunkhoz, ahol a két házigazda fogad minket, egyeseket már igazi ismerősként. Peter-en látszik, hogy örül nekünk, csak az a baj, hogy nem angolul beszél…Ez itt valami csúnya torokbetegség lesz, de aztán megnyugtatnak, hogy itt ne számítsak valamiféle Oxford- English-re, ez itt kérem a scouserek földje.  Ez annyira így van, hogy az ajándékboltokban lehet kapni scouse- angol szótárat, mit ne mondjak, szükség is van rá. Gyors lecuccolás, zuhany és irány a belváros! Hívunk egy taxit, a hagyományos angol “cab” érkezik, a viteldíj nagyjából ,annyi, mint nálunk. A Liverpool Megastore közelében szállunk ki és egyből rá is vetjük magunkat a bőséges kínálatra. Itt aztán mindent kapni: új és régi mezeket, mindenféle ruhaneműt, sporttáskákat, lakberendezési cikkeket, iskolaszereket, de még pl. Liverpoolos fogkefét is! Szépfiú be is szerez egyet, bizonyára remek érzés reggelente Pepe Reinára fogkrémet kenni! (sic!) Mindenki szatyrokkal megpakolva jön ki a boltból, innen hihetetlen meglepő módon egy kocsma felé vesszük útunkat. Itt találkozunk a többi, szintén a meccsre érkezett magyarral és kezdetét veszi a baráti italozás. Sorra jönnek a jóféle angol sörök és almaborok, emelkedik a hangulat is. Egy Liverpool-mezes úriember mellettünk ballag el és elég furcsán néz ránk, nem állja meg, megkérdezi, hogy honnan érkeztünk. Közöljük vele, hogy innen a szomszédból jöttünk kocsival. Kocsival? A meccsre? Ti nem vagytok normálisak, mit szívtok, hogy ilyenekre vagytok képesek? Nyugi, ember, ezt a kérdést már mi is feltettük magunknak! Két cider között átugrunk egy szomszédos büfébe enni valamit. A pakisztáni srácok nagyon jól készítik a báránygyrost, rendesen bekajálunk. Dobunk még egy-két kört,aztán vissza alukálni a hotelbe, holnap is hosszú napunk lesz. Reggel frissen ébredünk, Julie készít nekünk egy hagyományos angol reggelit, szalonnával, paradicsomos babbal, kolbásszal, tükörtojással. Kérünk még valamit a reggelihez? Sört? Tulajdonképpen van, csak ugye reggel…de felőle! Reggeli után visszatérünk a  belvárosba, kicsit vásárolgatunk még, veszünk egypár szuvenírt és körbenézünk a nevezetességek körül. Fényképezni nemigen tudok, mert az időjárás olyannyira autentikusba fordul, hogy az esőtől pillanatok alatt vizes lesz a gépem objektívja. A Beatles- múzeum előtt így is hatalmas sor kanyarog, esélyünk sincs bejutni, ezt én nem annyira sajnálom, soha nem voltam nagy rajongójuk, sőt! Don Direttoréval beülünk ebédelni egy helyi szinten is jónak mondott étterembe az Albert- dokknál. Az étterem ablakai a dokkra néznek és a berendezés is hajaz valamiféle hajós hangulatra. A pincer csávó egy igazi kis izgága, pattogós srác, körbeugrál minket, ajánl, segít, egyszóval remekül végzi a dolgát. Tanulmányozzuk az étlapot, Don Direttore hamar választ magának, én szép nyugodtan körbenézem, hogy miből élünk. Aztán ráakadok egy olyanra, amit itt minálunk biztosan nem fogyasztok: 28 napig érlelt, közel 50 dekás prémium marhasteak, grillezett paradicsommal és bébispárgával! Erre itthon sikítva locsolna sósavat a helyi ÁNTSZ-es, merthogy ilyet nem lehet, ez nem HATBC, vagy mi a f.sz! A kedves mamájuk tartotta volna be az előírásokat és akkor le lenne a gond az ilyen hülyékről, akik ilyen intézkedéseket hoztak, soha ne egyenek egy rendeset!  Azt már alig merem hozzátenni, hogy egy ilyen cuccért nem kellett kiadni 5000 jó magyar forintokat. Kaja után irány a szálloda, a teljes harci dísz felöltése, mert lassan idő van, kezdődik a derbi. Az eső vigasztalanul esik, ezt megjegyezzük a taxisnak is, aki csak annyit mond, de legalább szépen nő a fű… Iszonyúan ki vagyok vele segítve! Az Anfield Road egy egybefüggő vörös szőnyegként hat,  szinte mindenki Liverpool-os  népviseletben feszít. A bejutás viszonylag könnyen megy ,bár regy kicsit komikusan hatok, amint a jó 130 kilómat próbálom átpréselni egy M-es méretű beléptetőkapun, ami még egy vízszintes forgóvillával is nehezítve van. Fiúk, nincs egy kis vajatok, könnyebb lenne… A lelátó alatt végig büfék, kérünk egy Carlsberg-et és amíg elfogyasztjuk, tucatnyi nagyméretű plazmatévén tudjuk követni a forduló többi meccsét. A lelátóra már tilos alkoholt felvinni, a személyzet ezt ellenőrzi és megmutatják, hová szól a jegyünk. Helyet foglalunk a Centenary Stand-en,  látjuk melegíteni többek között Gulácsi  Pétert is. A meccsről sajnos több pozitívumot nemigen lehet elmondani, a ‘Pool simán kikap 0:2-re. Meccs után megvárjuk egymást a stadionon kívül, közös fotózkodás, majd a kis különítmény beveszi magát egy gyorsbüfébe a pálya mellett egy fishandchips-re. Úgy látszik, a hal, amiből készült, eleve egy étolajos hordóban élte le az életét, a csuklónkon folyik az olaj. Emberek, jó lesz vigyázni, ez még megfekszi a gyomrunkat! Beugrunk egy kisboltba, felszerelkezünk néminemű szesszel és visszamegyünk a szállodába. Peter, aki lelkes Everton drukker, kérdezi tőlünk, hogy milyen volt a meccs. Olyan. Levonulunk a szálló alagsorába, itt van egy kis bárszerűség. Szépen leülünk és újra megtanítjuk a halat úszni, vagyis elkezdjük pusztítani a sör- és ciderkészletet. Julie és Peter csatlakozik hozzánk, a második körben előjön a kötelező kérdés: “- Aztán a hírös magyar pálinkát kóstoltátok-e már?” Azmiazaz?! Előkerülnek a mindenféle butykosok, bennük mindenféle jóság, barack, szilva ,törköly. Petert megpróbáljuk megtanítani a célmondatra, (Egészségedre!) de szegény nem sokra megy vele és inkább marad az “ egi!” felkiáltásnál. Kettes, leülhetsz. Julie nagyon szabadkozik, hogy ez neki túl erős, meg, hogy holnap hétfő és hát mi lesz így vele, de csak meggyőzzük, hogy ilyet nem iszik nap, mint nap, kóstolja meg. Szerintem azóta emlegeti, ha szóba jön, hogy ezek a magyarok tuti nem normálisak a hülye pálinkájukkal együtt. Peter, hogy viszonozza a “gyümölcskosarat”, beállít egy üveg ouzo-val. Hát ez kell, mint hegyipásztornak a lavina, de megkóstoljuk, nehogy sértődés legyen… vagy csak mert hülye alkeszek vagyunk! Reggel egy kicsit nehezen ébredünk, (Julie elmondása szerint Peter is. Höhö, kákabelű brit…)de a legendás angol reggeli helyrerak minket. Összecuccolunk, fizetés, búcsúzkodás és indulunk haza. Természetesen az egyik ASDA érintésével, ahol bepakolunk némi sört, cidert, húsospitét, angol mustárt egyebeket. Csak egy kis adalék az árakhoz: egy db egypintes cider ottkint 300 forint, nálunk, ha lehet kapni, több, mint 1000… Lassan legurulunk Doverig. A tenger egy kicsit haragosabb, mint idefelé volt, a hatalmas kompot lazán dobálja föl-le. Calais-ban én ülök a kormáyhoz és egy német sztráda -sztárfotót követően (csekk, lekopogom, azóta sem jött) éjfélre megérkezünk Solingenbe. Gyors sör, zuhany, alvás. Reggelinél Don Direttore ismerősbe botlik, elvégre mindenhol vannak magyarok… Továbbindulunk és simán beérünk Ausztriába. Direkt nem mondok sógorokat, a hideg is kiráz, ha ezeket valaki így emlegeti. Rám már nem fog sor kerülni vezetésileg, így szép csendben iszogatok. Megállunk tankolni és egy civilruhás rendőrjárőr igazoltat minket. A volánnál ezúttal a Sittes ül és most tudjuk meg, mi is az oka, hogy így hívják. Először csak ő próbál kommunikálni a rendőrökkel, de a németen kívül nem tudnak, vagy nem akarnak megszólalni más emberi nyelven, ezért Don Direttore a segítségére siet. Mi érdeklődve sasolunk a buszból kifelé, majd amikor egy hosszas rendőrmonológ után meghalljuk Don Direttore kérdését: “- Warum?”, akkor mindannyiunkból kitör a harsány röhögés.  Mit találhattak ezek a drága jó emberek Sittesnél… Hát találtak. Sittes egy agresszív típus, személyi sérülést okozó baleset miatt körözik a szomszédban, amit vagy’ jó tíz éve okozott, még Bécsben. Az a poén, hogy a körözésről nem tud, akkor a helyszínen aláírt, elismert mindent, egy papírt, egy értesítést azóta sem kapott és vígan járkált keresztbe- kasul  Ausztrián, ha éppen úgy hozta az élet. A rendőrök hozzák az osztrák formát, “Maguk innen sehová sem mennek” kezdetű mondatokkal. Don Direttore elmagyarázza nekik, hogy az k.rvára nem a mi problémánk, hogy a helyi rendőrség ennyire balf.sz és jó 10 év alatt nem tudnak kiküldeni egy idézést. Nagynehezen kidumáljuk magunkat és elengednek minket, de a Sittesnek egy hónapon belül jelentkeznie kell az egyik bécsi kerületi kapitányságon. Továbbmegyünk és Sittest nyugtatgatjuk: “- nyugodjon meg, az a röpke 10 év kényszermunka pillanatok alatt elrepül egy helyi kőbányában…” Késő este érünk haza, én ekkor merem bevallani a társaságnak, hogy ez volt a harmadik Liverpool meccsem élőben, de én még gólt nem láttam tőlük… Ezt mér’ csak most mondom?! Na vajon mér’!? Nem volt kedvem stoppal hazajönni. Abban maradunk, hogy minden rossz sorozat megszakad egyszer, a következő szezonban is megpróbáljuk egyszer élőben megnézni, hogy mit tudnak az aranylábú gyerekek.

You’ll never walk alone!

Utóirat: A Sittes azóta megjárta a bécsi bíróságot, bírónővel, ügyésszel, hivatalos tolmáccsal kiegészülve (Ő meg egymagában mint egy jóféle kuruc). A tolmács túl sokat nem ért, mert az ítélet 8 percen keresztül tartó indoklását úgy fordította le: "- Felmentették, mondja hangosan, hogy tank -e sör... .“ Persze Sittes magában még hozzátette, hogy f.szszopólabancok... Ebben maradjunk!