Nem így képzeltem el első találkozásom Írországgal. Misztikus sziget, elmélkedésre késztető látnivalókkal. Szeretném bejárni a vidékeit, a kis falvakat, ősi romokat, meg- megállva egy helyen, mindenféle sietség, időkorlátozás nélkül. Nézni a nyugati part hegyoldalait, ahogy a szitáló esőben, felhőpamacsok közt az óceánba buknak. Tulajdonképpen Dublin nagyon nem is érdekelt. Ehhez képest az élet (na meg Don Direttore) úgy hozta, hogy fapados, hosszúhétvégés turistaként tipikus városnézős program keretein belül sikerült első találkozásom a smaragd szigettel. Jobban belegondolva nem is találkoztam Írországgal, csak Dublinnal. Ugyanaz, mint aki eljön Budapestre és azt mondja, látta Magyarországot. Pedig nem. Most mégis ez jutott és kezdésnek jó is lesz, csak legyen folytatás.

Szóval Dublin. Méretre egy átlagos európai nagyváros és Írország sem a világ közepe a maga kb.4.4 milliós lakosságával. Ennek ellenére hatalmas és zsúfolt reptere van. Pörög az egész ezerrel. Ilyenkor érthető meg, mennyire is marginális kis légikikötő a mi Ferihegyünk. Nem vesztegetnék sok időt a látnivalók leírásával. Egyrészt szerintem Dublin építészete nem olyan kimagasló, hogy mély nyomokat hagyjon az emberben, másrészt egy városban szerintem sokkal fontosabb a hely hangulata. Márpedig hangulat az van Dublinban. A szürke házfalak és felhők között az ír kocsmák kínálják a barna és aranyszínű felüdülést. Mi egyből le is ragadtunk a The Bachelor Inn-ben. Kínálta magát a hely, hiszen a belváros azon szélén található, amely irányból mi azt megközelítettük. Ugyanis a szállásunk kb. fél órányira volt a belvárostól és ezt a távot naponta többször is gyalog tettük meg. Rögtön a megérkezésünk estéjén koptathattuk a bokánkat bőröndökkel, hullafáradtan. A kínai buszsoför nem tudta, hol van a hotel, de az utcát ismerte. Így aztán lerakott minket a belváros azon pontján, ahonnan a kérdéses utca kezdődik. A probléma csak az, hogy ez egy hosszú utca és a hotel jóval kijjebb található rajta. Ráadásul utólag rájöttünk, hogy ha a reptérről minket behozó buszról a pénzügyi negyedben, a Liffey folyón lehorgonyzott Jeanie Johnston nevű vitorlásnál leszállunk, akkor kb.öt perc alatt a hotelnél lehettünk volna. Így viszont már csak arra maradt energiánk, hogy a hotel még épp nyitva levő bárjából rohamszerűen némi italokat rendeljünk, illetve a szomszéd sarkon levő pizzástól némi elemózsiát magunkhoz vegyünk és a hotel teraszán a remek tíz fokos nyári estében elfogyasszuk. A hotel jó fej bártendere egy lengyel srác volt, aki visszafogott jókisfiús külseje ellenére egyből vágta DjSanyi Dallas Cowboys mezéről a "Pantera-  Cowboys From Hellt". Az egyik pincér magyar volt, míg a pizzásnál csak pakisztániak dolgoztak. Szóval multikulti. Ennek később még lesz szerepe.

 Kis csónakom leng a Liffey vízén… Ott kellett volna leszállnunk a buszról.

A másnap délelőttje ismételt gyaloglással telt és már megváltóként tűnt fel előttünk a korábban már említett The Bachelor Inn nevű műintézmény. Szerencsére pont az esti ír zenés-táncos estnek helyet adó étterem mellett volt, ahova Don Direttore betért asztalt foglalni nekünk az estére. Közel volt egy remek ajándéktárgy bolt és a hop-on- hop-off rendszerű városnéző buszokra is itt a közelben lehetett felszállni. Ekkor belül már sejtettük is mindannyian, hogy bár sok híres és jó kocsma van még Dublinban, de gyalogol a fává terebélyesedett méretű som, amikor itt ez a remek hely kiváló sörökkel, remek fish&chipsszel és igazán vendégszerető tulajával. Mi sem jellemzi ezt jobban, mint hogy már az első napon, miután délután másodszor is visszatértünk a helyre, megkaptuk első whiskey-nket a cég ajándékaként. Bevallom, jól esett. Az ital és a gesztus is. Mint kiderült, a whiskey a hely specialitása. Saját recept alapján főzetik egy dublini szeszfőzdében. A neve Writers’ Tears. Különleges single malt párlat, ami számomra meglepetés volt, hisz az ír whiskey-ket alapvetően triple maltként ismertem. Igaz ami igaz, nem vagyok túl jártas whiskey-ben. Nem is vagyok túlzott rajongója, ám ez a bársonyos ízű, kakaóra és vaníliára emlékeztető ital (kisujj pohártól eltart) teljes kapitulációra kötelezett annak megálmodója és elkészítője előtt. Ami még érdekes volt, hogy nem a kb.másfél decis nagy whiskey-s pohárban szolgálták fel, mint azt a skót whiskey-nél szokás, hanem afféle stampedlis gyűszűben, mint a kevertet egy külvárosi iparterületi kocsmában szokás nálunk. És ez nem azért volt, mert a tulaj utál bennünket mert cigányok vagyunk (oppárdon), hanem mert ezt valóban így szokás, mint arról több kör és több vendég látványa után meggyőződhettünk. Picivel gondolkodtunk egy-egy butélia megvételén. A tulaj szerint egy nem túl messzire található ital és szivar boltban lehet is kapni palackozva. Az ára kb.45 Eur. Ott maradt. A sörökről néhány szót. A szokásos Guiness mellett ott volt a jó öreg Kilkenny is. Én ezzel kezdtem a szombati napot (meg DjSanyi pálinkájával). Emellett volt még csapolva Carlsberg, Smithwicks, Beamish és cider is Bulmers képében. A teljesség igénye nélkül. Akit ennél is több részlet érdekel annak ajánlom az intézmény honlapját: www.thebachelorinn.com

The Bachelor Inn. Poets Corner.

Az első felüdülés után jött némi shoppingolás a szuvenyír boltban, majd felszálltunk a buszra és meg sem álltunk a Guiness sörgyárig. A busz érintett minden fontosabb látnivalót, úgyhogy ezeket ki is pipálhattuk. Azért az lejött a látottakból, hogy az írek bizony csak gyarmata voltak Angliának. Az európai nagyvárosokra jellemző XIX. század végi grandiózus építkezések és teljes városrész átalakítások, sugárút építések eléggé elkerülték Dublint. Az utcák a mai napig a középkori szűk és girbe-gurba útvezetést idézik. Az emeletes busz tetejéről időnként be lehetne mászni egy-egy ablakon, annyira közel megyünk el az épületekhez. A házak jobbára szürkék és lapostetejűek. Változatosságot csak a földszinten található üzletek színes és díszes portáljai jelentenek. A Guiness sörgyár egy egész városnegyedet foglal el. Egy régebbi épületét alakították ki látogatóközpontnak ahol megpróbálják többemeletnyi felületen demonstrálni a sörgyártás hagyományos folyamatait és eszközeit. Tehát érdekes, de aki arra számít, hogy látni fogja a ma is aktív gyártási folyamatot és esetleg kezet rázhat az egyik erjesztő tartály mellett a sörfőző mesterrel, az csalódni fog. Valószínüleg nem is ennyire személyes már a mai gyártási technológia, hanem egy számítógép vezérelt, saválló fém csillogású überhigiénikus unalom. Az én lábaim ezen a hétvégén amúgy sem álltak a helyzet magaslatán, ezért baromira elfáradtam, mire felértünk a körpanorámás kilátóban lévő bárba, ahol minden látogató kapott egy ingyen korsó Guinesst. Innen gyönyörű a kilátás egész Dublinra és a környező hegyekre, de a látógatóközpontban hömpölygő turistaáradat is ide koncentrálódik ,ezért iszonyatos a tömeg és komoly teljesítmény hozzájutni a jól megérdemelt kori sörhöz. Azért csak sikerült. És hogy valami pozitívat is mondjak, még soha nem láttam ilyen gusztusosan csapolt, krémesen habzó seritalt, mint itt. Bizonyára a gyakorlat teszi. A kiszolgáló személyzet fiatal fiúkból és lányokból áll, ám ennek ellenére egy-két év alatt szerintem több millió korsónyi sört csapolnak.

Az ingyen sör elfogyott és mi menekülőre fogtuk a dolgot. Meg kell mondjam, a jenkik itt is kitűntek nagy hangjukkal és modortalanságukkal. Kint az utcán egyre nőtt a tömeg a buszmegállóban. Elvileg negyedóránként közlekednek a buszok, de mi jó egy órát vártunk rá. Az is látszott, hogy a tömeg egyszerre egy buszra fel sem fog férni. Így aztán eldurrant az agyunk és taxiba szálltunk. Kellemes meglepetés volt, hogy a taxi kb.14 euróért vitt vissza a belvárosba, ami szerintem a dublini árszínvonalhoz képest nem vészes. A taxis barátságos, közlékeny fickó volt. Szívesen mesélt a különböző helyek, utcák történetéről és az írekről. Szembeszökő volt az utcákon a különböző nációk hihetetlen kavalkádja. Sofőrünket ez némi aggodalommal töltötte el. Mint megtudtuk, a kétezres évek válságainak hatására egymillió ír vándorolt ki ismét, jórészt Ausztrália és Új-Zéland irányába. Ennek ellenére a lakosságszám továbbra is a 4.4 millió körül stagnál. Tehát az elmenteket bevándorlók pótolták. Kb.10 év alatt egymillió bevándorló egy ilyen kis népességű országban. Az írek félnek, hogy elvesztik kultúrájukat, felolvadnak a nagy forgatagban. Talán nem is alaptalan a félelem. A hatalmas idegen áradat asszimilálása max.hosszú távon működhet, de ki tudja mi lesz száz év múlva. Elgondolkodtató egy helyzet.

Egy kihagyhatatlan ajánlat

Némi mellékágként el kell hogy mondjam, ezen a hétvégén volt Dublinban a Gay Pride rendezvénye. Írgalmatlan(sic!) mennyiségű, szivárványszínű sálakba és zászlókba öltözött fiatal csajt láttunk, akik számára az egész egy nagy buli volt, amin pocsolyarészegre ihatják magukat. Valódi melegeket a tömegben alig láttunk. Inkább egy magamutogató, betépős happening volt a tinik számára.  Viszont nem láttunk nagyon provokatív elemeket sem. Nem voltak kereszttel maszturbáló apácák és farkukat mutogató papjelmezesek. Cserébe dühös, frusztrált, vérben forgó szemű ellentütetőket sem lehetett látni, akik tojással dobálják a menetet. Így is lehet ezt.

Utcai zenekar akcióban

Mire visszaértünk törzshelyünkre már korgott a gyomrunk. Igaz, kicsit sokat kellett várni a fish&chipsre, amin a cider játékos, fröccsös savai sem segítettek (sőt), de megérte. Finom friss tengeri tőkehal héjában sült krumplival, majonézzel, borsópürével és malátaecettel. A tulaj külön felhívta a figyelmünet a pikáns ízű tradicionális ecetkülönlegességre, ami jól ment a sós sült krumplihoz. A szállásra az esti programig már nem is mentünk vissza, hanem a kocsma barátságos melegében tompultunk bámulva a vb meccseket és időnként nagyokat kortyolva italunkból. Időnként némi gyorsítót is magunkhoz vettünk az írók könnyeiből. Mire eljött az esti program ideje mi is kellőképpen hangulatba hoztuk magunkat. Át is tettük székhelyünket a szomszédos étterem alagsori nagytermébe, ahol rövidesen kezdődött is a show. Remek ír kocsmabanda húzta a talpalávalót (Whiskey in the jar, Wild rover, stb.) és két-két táncos fiú és lány emelte tovább a színvonalat hagyományos ír sztepptáncukkal. A két lány erősen „meg hát” kategória volt, ami elnézve a soványka (de hájban erős) ír felhozatalt üde színfoltnak bizonyult. A helység tömve volt. Mindenki asztalnál ülve nézte a produkciót és várta közben a vacsoráját. Ezért aztán nagyobb testkultúra a vakuvillogtatáson és hangos tetszésnyilvánításon kívül nem alakult ki. Mellettünk a szokásos japán turisták kattogtatták bőszen a gépeiket. A kaja erősen felejthető volt. Én Guinessben párolt marhát ettem. A sörön kívül némi répa és hagyma szolgált az étel színesítésére. Fűszer a sörön kívül egyáltalán nem, de még só se sok. Ilyenkor becsüli meg az ember a jó kis sztereotíp gulyáslevest. A műsor végeztével társaságunk a szállás felé vette az irányt. Én azonban még szükségét éreztem egy egyéni partizánakciónak kedvenc dublini kocsmámban. Azt hiszem módosíthatjuk a mondást, miszerint megiszom én még az írók könnyeit is.

A vasárnap délelőtt háborgó gyomorral és aktív punnyadással telt egészen délig, mikor is el kellett hagynunk szobánkat. Irány a kocsma, de a csomagjainkat megőrzésre a szállodában hagytuk az esti indulásig. Vagyis megint egy félórás séta be a városba, majd újabb félóra vissza. Ujjongtak fáradt lábaim. Be is ültünk gyorsan a kocsmába és indulásig ki se mozdultunk onnan. Sajnos nagyon elhajolni már nem lehetett, mivel otthon még kocsival kellett hazajutni. Így egy-egy sör mellett bambultuk az aznap délutáni ír foci közvetítést. Meg kellett állapítsuk, hogy ez a labdajáték, ami valami öszvére a futtballnak és a rugby-nek egészen élvezetes és pörgős. Viszonyleg kevés a szabálytalanság és a durvaság. Mivel kézzel is lehet vinni a kerek focilabdát, így nem nagyon vannak üresjáratok. A két oldalsó kapufa a rugbyhez hasonlóan felső irányba pózna szerűen túlnyúlik. Így a felső léc fölött, de még a két pózna között ellőtt labda is pontot ér. Ha a hálóba kerül, akkor még értékesebb. Kapura lőni csak lábbal megengedett. Legközelebb utánanézek a szabályoknak. Újabb gyaloglás és már úton voltunk a reptér felé. Este fél kilenc felé szálltunk fel és magyar idő szerint nagyjából éjfél körül, komoly villámlások közepette landoltunk Ferenc hegyén, ami ma a Liszt Ferenc repülőtér nevet viseli.

Külön köszönet Don Direttorenak az élményekért, aki nélkül ez a közvetítés nem jöhetett volna létre.

Hopp, abban az üvegben még maradt valami.