Pancsi tollából

A menza

Az emlékek és az izzadságcseppek ködfátyolán át

Korán kellett volna indulnom, hogy időben odaérjek, de a család kikönyörögte, hogy afféle kirándulásképp velem jöhessenek. Szóval a hajnali indulásnak lőttek. Pedig Békés megye nem itt van.

Tartottam a közlekedési viszonyoktól és ezúttal be is jött. A rádiós útinformációkban ne nagyon bízzon az ember ! Azt mondták, torlódik az M0. Úgyhogy gondoltam, átvágok a nagy falun a reptér irányába és aztán a négyesen tovább. Hát, ez az átvágok nem igazán jött össze. Budaörstől araszolás lépésben. Majdnem egészen a Petőfi hídig. Ha jól számoltam, egy és negyed óra volt, mire Vecsésnél nekiállhattam döngetni a négyesen. Persze csak egy darabig. A kétsávos szakasztól egész Törökszentmiklósig kamionok, max 80-as tempó, időnként előzgetés, de inkább kevésbé.

Na mindegy. Végre valahára ott vagyunk. Nagyjából ezt vártam. Poros és reménytelenül kihalt alföldi kisváros. Vagy inkább egy nagyra nőtt falu. A délelőtti zivatar nyomai még látszanak az aszfalton, de a májusi nap már könyörtelen hevességgel perzsel és teremt igazi szabadtéri szaunát. A páratartalom kb.mint Manausban (Hehe, nem is voltam soha Manausban. Ez kb.olyan tudományos megjegyzés volt, mint az animális jegyek meg a kovaíz a borban.). Az utcák kihaltak. Negyed egy múlt. Azt hiszem, mindenki elvonult ebédelni. Eme feltevésem beigazolódni látszik, amikor megtalálom a kis céget, akikhez látogatóba vagyok hivatalos. Afféle portás és mindenes bácsi fogad, hogy a főnök nincs itt, mert mindenki ebédelni ment. Jöjjek vissza egy után ! Majd kívülről becsukja a telephely kapuját és vélhetően szintúgy ebédelni távozik.

Hát jó, akkor együnk mi is ! Biztos van itt valami étterem, ahol van valami jó kis menü. Hátha ezek a jóemberek is odamentek. Nosza, cirkáljunk a központban ! Alig egy-két ember lézeng az utcákon. Árnyas fasor alatt fagyizó és kötőelembolt. Az egykor szebb napokat látott századfordulós (XIX-XX.sz.) emeletes épületekben (összesen kettő darab) kínai bolt, mellettük egy abc. Hmm, lehet, venni kéne inkább zsemlét meg felvágottat ? Áhá, ott valami kajálda-szerűség ! Pizzéria és söröző. Na, mindegy, ez is megteszi. A berendezés a XXI.század eleji magyar újbarokk. Narancssárga falak, valamiféle poénosnak szánt festés a falon, műkő burkolat. Egy negyvenes szőke hölgy áll a pultnál és várja a személyzetet. Nem vendég, inkább valamiféle ismerőse lehet a csaposnak. Az bent van a raktárban. Lassan tíz perc is eltelik, de nem kerül elő. Már elmúlt fél. Egyre vissza kellene érnem a céghez. Áh, keressünk másik helyet. Elindulunk a református és katolikus templomok alkotta épületcsoport felé. Sehol egy étterem. Csak ötvenes háziasszonyok és iskolás gyerekek bicikliznek el mellettünk unottan. Autóforgalom nulla. Vegyük elő a bevált régi módszert, kérdezzünk meg egy helybélit ! A sörözőben látott hölgy közeledik biciklin. Megállítom és kérdezek. Nagyont néz. „- Itt, étterem ? Nem tudok ilyenről.” Aztán kis gondolkodás után a közeli iskola menzáját ajánlja. Betérő vendégeket is kiszolgálnak és jól főznek (állítólag).

Más lehetőség nem nagyon van és nincs is messze. Gyerünk ! Odabenn gyerekzsivaj és bizarr illatok. Belépünk és kérdezünk. Gyorsan útbaigazítanak. Először a szomszédos irodán ebédjegyet kell vennünk. Az irodán a hölgy roppant készséges. 1140 Ft-ért kapunk kettőnkre és a gyerekre egy ebédet. Ezért a pénzért egy leves és egy második jár. Általában kétféléből lehet válogatni, de a hölgy szabadkozik, hogy ma csak egyféle menü van. Daragaluska leves és mustáros sertésszelet csőtésztával (!). Ez már sokat sejtet. Vissza az önkiszolgálóba. Továbbra is nagy a zsivaj. A kintinél még vagy háromszor párásabb levegő gőzölögve arcon csap. Testnevelés óra utáni izzadságszag keveredik a mosogatólé és az étel szagával. Víztől még (vagy már) csöpögő alumínium tálcát hoznak a sor elejére. Az alumínium evőszeközök is csatakosak, kés nincs. Mindegy, most már nincs visszaút. Az irodából ismerős hölgy ugrál körülöttünk és magyaráz, mi hol van. Már kikészítve áll a pulton a levesünk és a második. Mindenki mosolyog és kedves. Látszik, ritka szerzetek vagyunk errefelé. Leülünk a nyolcvanas éveket idéző asztalhoz, a csővázas székekre. A frissen érkező gyerekcsoport minket bámul. Az alu evőeszközök bántóan zörögnek, ahogy a tálcára dobják őket frissen mosogatva. A padló fekete-fehér mozaik kocka. A plafonon valamiféle korábbi ünnepség girlandjai függenek. Lehetetlenül retro a feeling. „Gyermekkori karácsonyok, igaz, Pelikán ?!” – A francokat, gyermekkori iskolai étkeztetések, Virág elvtárs ! Hagyjuk a HACCP-t, meg a Jamie Oliver féle étkezdéket a hanyatló nyugat ópiumának ! Egyszerre érzem azt, hogy ritka élményben van részem amit nem szabad kihagyni, meg hogy legszívesebben visszamennék az ABC-be parizert venni. De majd lehet mesélni a haveroknak.

A leves tűzforró és kellemesen semmyilen ízű. A galuskák jó kemények benne. Nehezen vágom el őket a kanállal. Lássuk a másodikat ! A párolt sertésszelet legalább omlós. Mondjuk fűszert nem nagyon látott. A szószban a mustár ízét nem sikerül felfedeznem. Hozzá a standard csőtészta. Azt nem lehet elrontani. Igaz, nagyon jobbá tenni se. Az asszony és a gyerek lassan halad. A kölyök inkább csak játszik a tésztákkal. A hátamon és fejemen patakokban folyik az izzadság. Gyorsan végzek a kajával és menekülnék. Mennem is kéne már a céghez. Kitalálom, hogy elszaladok a kocsiért, amíg ők befejezik és odaállok az iskolához.

Kilépek az ajtón és a májusi nyár hűs szellője megváltásként oson be ingem gomblyukai közt a mellkasom köré. Fellélegzek. Gyorsan letudom a cégnél a látogatást, amíg az asszony a gyerekkel elvan az iskola játszótérnek kinevezett beton kézilabda pályáján. Szürreális élmény volt. Mintha Kádár János ült volna az egyik asztalnál és krumplistésztát majszolt volna. Pedig az nem is volt a menüben. Bár a főnöknek mindig van kivétel...